#TW #felkavarókifejezések
A holland játékos, Gakpo gólja nemcsak a foci és a FIFA történetébe írta be magát. Hanem a perinatális gyászéba is.
Borzasztó tragédia, amit Gakpo és a családja most átél. És fantasztikus, hogy ezt megmerte mutatni a füvön. Vagy lehet nem merte csak jött – a gól felfokozott érzelmi állapotának köszönhetően. Köszönöm Gakpo-nak és köszönöm a FIFA-nak ezt a jelenetet!
Mert így írhatok neked arról, hogy mennyire nem ritka az a tragédia, amit most ők is átélnek. Majdnem minden nap olyan családokkal dolgozom, akik hozzájuk hasonlóan magzatot vagy megszületett babát veszítettek el. Olyan kismamáknak kísérem a várandósságát és olykor a szülését, akik perinatális veszteséget, vetélést követően várnak újra babát. Őket hívjuk szivárványbabának.
És azt gondolják sokan, milyen ritka ez. Azt hiszik, a 12. hét után extrém ritka a magzatvesztés. De sajnos ez nincs így. Rengeteg család érintett.
Magyarországon az igazolt terhességek 10-25%-a vetéléssel végződik. 100 élveszületésre 18-20 spontán vetélés jut. A nők kb. 35%-a él át élete során perinatális veszteséget. De a perinatális veszteségbe a spontán vetélésen túl beleszámít a missed ab, az abortusz, a szívhang leállás vagy genetikai rendellenesség miatti szülésindukció, a halvaszülés és a megszületett csecsemő halála is.
Ha nem vagy érintett perinatális veszteségben, akkor tanulj Virgil van Dijk csapatkapitánytól és a csapattagoktól. Ne mondd, hogy majd lesz másik, hogy nem is volt még gyerek, hogy ne gyászold, mert még meg se született.
Egy ilyen tragédiában az egyetlen adekvát válasz a: Sajnálom. Vagy a csend. Az ölelés.
Amit a videón is látunk Gakpo csapattársaitól. Nem csak a gólnak örülnek. Látják, hogy sír. Többen odamennek, megölelik, olyan férfiasan megsimogatják-megveregetik a vállát. Részvétet nyilvánítanak. Összeérintik a fejüket. “Bajtársak”, de nem a csatában a harctéren és nem a mérkőzésen a füvön. Hanem a férfilétben. A férfi gyászban.
Ezért nagyszerű még, amit Gakpo bevállalt. Megmutatta egy egy apa gyászát.
Amit ők oly sokszor elrejtenek. Mert a férfiaknak azt tanítja a társadalom, hogy sírni ciki. El is takarja az arcát a mezével pár pillanatra. Mert sírni csak a lányok szoktak. A férfiaknak erősnek kell lenni.
Katonadolog. Katonadolog elesni, lehorzsolni a térdük. Katonadolog gyászolni. Katonadolog gyermeket temetni. Katonadolog?
Gakpo megmutatta, hogy az apák is gyászolnak. Másképp, de nekik is fáj. Nem az ő testükben történik, nem ők szülik meg a halott a babát, de az ő szívük is belehasad, és ők is temetnek. Sokszor segít nekik a munka, a focistának a meccs, az irodistának a számítógép, a könyvelőnek a számok. Ritkán sírnak. Erősek maradnak a társukért, a családjukért. Sokszor tartják az anyát a gyászban, és látom, ahogy sziklaszilárdan állnak a szivárványbabát váró párjuk mellett is. De közben ők is gyászolnak, és gyakran ők is félnek, hogy a következő várandósság rendben legyen.
Talán Gakpo-nak köszönhetően most hallasz először arról, hogy ez mennyire nem ritka. Talán Gakpo-nak és a FIFA-nak köszönhetően most hallottál először egy ilyen tragédiára adható helyénvaló választ:
“Szörnyű hír ez, és emlékeztet arra, hogy a futball ilyenkor másodlagos. Az életben vannak ennél sokkal fontosabb dolgok.” – Így kommentálta a tragédiát Virgil van Dijk, a hollandok csapatkapitánya, hozta le a Nemzeti Sport.
Ezzel rámutatva arra, hogy a gyász és főleg az olyan megrázó tragédiák, mint egy baba halála mennyire átrendezik a prioritásokat. Lehet, hogy Gakpo nem hagyta cserben a csapatát. Lehet, hogy a foci segít neki a gyásszal való küzdelemben. De a csapatkapitány gyönyörűen állást foglalt:
Minden második helyre kerül ilyenkor.
Mert az első a szeretet. A család. A gyermek.
Olyan fájdalmak mellett, mint egy gyermek vagy magzat elvesztése, minden másodlagossá válik. Nem számít pénz, siker, hírnév, karrier vagy drága autó. Mert egy szülő mindenét odaadná, hogy a gyermeke egészséges és boldog legyen.
Ez egyszerre fájdalmas, de közben tanít a hálára. Mert amikor nem te veszíted el a gyereked (vagy amikor veszteség után megszületik a szivárványbabád), meg kell látnod, hogy amit természetesnek hiszel – hogy este hazamész és otthon vár a kisfiad, kislányod: az nem természetes.
Az ajándék.
Engem minden nap erre tanít a munkám. Ugyan várandósokkal dolgozom, olyan kismamákkal, akik ilyen tragédiák után vállalnak újra babát, de rendszeresen meghallgatom a veszteségük történetét, és esetenként gyászolók is megkeresnek. Bár én is érintett vagyok perinatális veszteségben, mégis sokat tanítanak az anyák, akikkel dolgozom.
Tanítanak arra, hogy legyek hálás a legapróbb dolgokért, a legapróbb örömökért, mert az, hogy élhetünk, hogy együtt lehetünk, szerethetjük és boldoggá tehetjük egymást: nem mindenkinek adatik meg.
Azt is tanítják ezek az anyák, hogy az örömteli várandósság sem természetes. Az a várandósság, ami rózsaszín köddel körülvett, amit a hollywoodi filmek többsége is ábrázol: nem természetes. Az is ajándék. Mert egy anya, aki gyászolta már a gyermekét, egészen másképp fogja megélni a veszteség utáni terhességét.
És ez vár majd Cody Gakpora és Noara is, ha újra belevágnak. Egy olyan várandósságban osztoznak majd a sorstársaikkal, amiben az öröm és a félelem kéz a kézben jár.
Mikó-Prém Alexandra
Dúla, gyászinformált lelkigondozó, a SzivárványKör Mentorprogram alapítója
Szivárványvárandósság-kísérés, traumatudatos szülésfelkészítés
